Cicadorombolás

2012 június 4. | Szerző: aveninha |

 

 

Nyau. Állok a szoba közepén, cicafarkam játékosan tekereg kerek popsim felett. Nyau, gyere már Cicaidomár. A fürdőszobából fahéjillat. Állok és nyávogok. Kicsipuha bugyi a fenekembe vág, a cicahalmocskáim libabőrösen várják, hogy jöjjön és a szájába vegye őket. Tekergek, feszít a kín, hipp- hopp, hol vagy már. Lefekszem a kanapéra, keresztbeteszem ragadozócombocskáimat és előveszem a Tekintetet. Bejön és megáll az ajtóban. Csodálom hatalmas izmos férfitestét, szívom a fahéjillatot, akaratos kis méhem tombol a hasam alatt, kell neki, akarja ezt az erőtől duzzadó, kemény férfiállatot. Széttárom combocskáimat, lenyűgözi a látvány. És jön a Ragadozó, kiszakad belőlem, nincs már Vadmacs, csak ijedten kuporog lelkem jobb sarkában. Cicaidomár pedig tudja, és kiül isteni arcára a felsőbbséges mosoly. Tudja, azt tehet az előtte tekergő cicussal, amit csak akar. És tudja mit akar. Rózsaszín húsú tejillatú puncikámat lekurvulva látni. Én pedig játszok vele. Farkincám kéjesen tekereg mögöttem, elé állok, lehajolok. Bársonypopsikámat pucsítom neki. Megragad. Nagy kezeivel markol, húz és magára teker. És bennem van, hatalmasan, lüktetőn és feszít. És fáj a hatalmassága. Én pedig élvezem, nyögdécselek és fecergek istenteste alatt. És elkapja a Tekintetet. Csüng rajta, hagyja, hogy lelkébe fonódjak. És fonódok, és másznék bele és akarom, hogy ő is jöjjön, másszon belém, vegye el a lelkem, pusztítson el, mindegy. Csak legyen itt. Beleszédülök a fahéjillatba, a hajába markolok, mellkasomra húzom a fejét. Csókolnom kell a halántékát. Nem tudom, miért.  Talán a gondolatait csókolom ott. Nem tudom. Ő pedig engedi, hatalmas karjait rám fonja és hagyja, hogy elvesszek köztük. Éhesen simogatom bársonybőrét, miközben a szívem belehal az érzésbe, annyira közel akarja magához. Transzba simogatom magam, hogy lehet egy pasinak ilyen csodálatos bőre? és már harapom is. Cicafogacskáim kemény izmaiba süppednek. Én pedig sóhajtok a gyönyörtől. Akaratos nyelve pedig már a bimbóimat kényezteti, hatalmas kezében elvesznek a halmocskák, mégis élvezi. A bimbóimat ezüstszál köti a méhemhez és szépen lassan gubancolódni kezd. Nem akarok hírtelen semmi mást, csak a számban tudni, érezni ahogy lüktet, ahogy dagad. Érezni a fahéjízt. Kéjesen sóhajt, lassan a tarkómra csúztatja a kezét. És szépen finoman ráhúzza a cicabuksimat.  Én pedig akarom. És kell. És még. És fahéjíz. És szájracsók. És a mellkasomra fekszik, én pedig dorombolok. hagyja, hogy csókolgassam a gondolatait. Ráfonódom jóllakottan. És magához húz, Vadmacs pedig előbátorkodik a sarokból, miután a Ragadozó jóllakottan elaludt. Vadmacs dorombol. Melegség, tejillat, puha párna…

Csillagszemem kinyitom, puha párnatenger és a keze a párnámon. Még mindig itt van. De jó. Maradj, kérlek. És magához húz. És nézem arcát. És Vadmacs tudja, kell neki. belemerülök a szépségbe és élvezem, zabálom a látványát. Szeretem.