Cicabüdoár

2010 július 29. | Szerző: aveninha |

 

Hajnal van, ülök az ágyamon.
Odakint esik az eső, idebent potyognak a könnyeim. Hogyan lehet Cicaidomárt
szóra bírni? Megint csend. Másfél napja csend, egómat szaggató, pocakomat mardosó
némaság. Vadmacs elő akar törni, miért csak az ő szavaira jön? Bársonytalpaimra
pattanok, gardróbszekrényemből csak a nemlétező macskafarkincám kandikál ki
játékosan. Előtúrom a kedvenc fehérneműimet. Csipke, tüll, necc, abroncs,
szatén, masnik, fodrok, ó igen, cicusnak való kelme. Belebújok ebbe- abba,
mórikálom magam a tükör előtt, pincsifogat villantok, gyöngysorra harapok,
selyemdominát játszok. Show me your teeth…. Végül rajtam marad a párducmintás
abroncsos félkosaras. Vissza az ágyikómra. Hasrafekszik, domborít,
szaténtakaróba bújik, és hajacskájával játszik. Na végre, csak úgy tekereg a
cicafarok, hát lehet engem nem szeretni? A neccbugyin vidáman csilingel a
kiscsengő a szigorú szaténszalag alatt. Nyauuu. Kell a bőrnek a bársonyos
érintése, kell a kar a derekam köré, kell a lehellet a nyakamra, a csók a
talpacskáimra és na jó, a seggrepacsi.  Simítom
a combom, bársonyosan feszes, hátamra gördülök, felteszem a lábaim a falvédőre.
Frissenepilált, tónusos tejfehér. Feszítgetem, térdemet fordítgatom ki-be, majd
bársonytalpam magam alá húzom. Cicaidomár, most itt kellene lenned. Nem tudod,
mit hagysz ki. Cicus bújni akar, kell neki az ölelésed és a fahéjillatod. Bosszút
akarok állni. Látnod kell ezt az abroncsos kis izét, csak úgy domborodik benne
a pici macskacici.

Bársonypocakomra gördülök, telefonom
elő és itt a kép. Diszkréten erotikus, párducabroncsok közt kerekedő apró
tejfehér halom hosszú nyakam alatt. Még egy harapásnyi a fülcimpából és kócosvadóc
fürtjeim lehellete.

Elküldve. Na, Cicaidomár, most
fogsz csak vágyni ám macskabüdoáromba. Ide a szaténtakaróba. Már a gondolattól
is dorombolok, hanyattfekszem, majd átfordulok, élvezem a hűs textil érintését
a bőrömön. Szatén a básonyhoz.

Új üzenet. Gonosz ez így. Bizony az.
De kínozlak még. Fodros neccbugyiban pucsítom vadmacsfarom, kacéran mosolyog az
előbb még oly szigorú szaténszalag. És dorombol, dorombol. És megy a kép.

Ha most itt lennél, cicafarkam
körédtekeredne, nem engednélek. Belekuporodnék az öledbe, hatalmas mancsaiddal
átölelnék, puszit nyomnál a homlokomra és elkezdenénk édes harcunkat. De most
statiszták nélkül. És nem is kellene idomítani. Szelíd vagyok most, annyira
szelíd.

Csöng a telefon. Felveszem, de a
dorombolásomtól nem hallasz semmit.

Szombaton találkozunk. És
megszelídítelek. Rád fér, szertelen vagy. Rakoncátlan.  Igen, szia, mit vártál  egy cicustól?