Szóval, csakúgy szokásosan. Az elmúlt néhány hétben ismét vihar. Az a
Vihar. Amikor robbanok, majd gyorsan kétségbeesek, majd ismét lángolni
kezdek és másnap már megint csak pislákolás. De én nem utálom ezeket a
Viharokat. Így, nagybetűvel. Most jól esik ilyen szélsőséges érzelmeket
átélni. Sokan félnek tőle, lehet, hogy csak én vagyok ennyire perverz,
de én szeretem. Ilyenkor biztos, hogy valaki olyannal akadtam össze, aki
kell. Aki kell, azt pedig nagyon tudom szeretni és nagyon tudom utálni.
És ha az ágyamba kerül, el akarom pusztítani. Újra és újra. Revansot
venni, a kétségbeesésért, a meg nem kapott válaszokért és csak szeretni
és érezni, pont azért mert olyan jó, hogy ennyire kiszámíthatatlan. És
perverz módon akarom, hogy igen, ismét gyötörj, bukkanj fel csak úgy,
mert megteheted. Mert ezt szeretem és mert ezt utálom annyira.
A forgatókönyv mindig ez. Utálom, mert azt hiszi idomíthat. Kitöltöm a
haragomat néhány nagyszájú próbálkozón, igen, femme fatale, jövök,
gyötrök, pusztulást és halált hagyok magam után. Annak a néhány
nagyszájúnak emlékbe. Aztán pofátlanul ismét jön, femme fatale pedig
dorombol. Sosem érezte magát ennyire Nőnek, egy férfi karjaiban sem. nem
tudok kiigazodni rajta. Imádom, hogy olyan határozott. Jön és viszi,
amit akar. Homme Fatale. Kell. Nagyon. Megkapom. Nem elég. Kell.
Megkapom. Nem elég. Kell. nagyon kell.
Gyötörnöm kellene, kicsit játszadozni vele, kóstolgatni. Megérné a
fáradtságot. De nem megy. Jön és femme fatale megy, jön helyette a
harapós kiscica, aki dorombol, ha simogatják. Aztán lelöki az öléből,.
Kiscica pedig dorombol. ismét ölbe veszik. és csak dorombol,
dorombol…mert annyira jó neki. Ölben akar maradni.
Kiscica eldöntötte, kell neki.